Azt a kurva mindenit!

Aztán megölelem és arra gondolok, hogy azt mondják, egy jó kapcsolatban a felek úgy beszélgetnek egymással, mint a legjobb barátok. Valóban így van, bár magamban azért hozzáteszem, hogy nyilván nem küldik vissza egymást az exükhöz. 

Botrány. Álmomban Zsuzsival kávéztunk, mikor eszembe jutott, hogy rá kéne néznem a telefonomra. Ránéztem, és különböző instant üzenetek, és nem fogadott hívások kacsintgattak rám a kijelzőről. 

A szemeim kigübbedtek, a szám tátva maradt, és Zsuzsitól csak annyit kérdeztem, na, ki került elő? Na ki? Erre Zsuzsi reflexből rávágta, hogy Prince. Én meg azt, hogy is. Prince is. De az most nem érdekes. Ezel, bazmeg, Ezel. 

És olyan izgatottan húztam le az állapotsort, mint kanos kis kandúr az alsónadrágját szex előtt. Lehúztam az állapotsort, és Ezel azt írta, hogy lennék-e a szerelme, és azt kérdezte, hogy vagyok. Én meg örültem, hogy végre előkerült, visszaválaszoltam, hogy lennék hát, majd boldog születésnapot kívántam neki. 

Olyan zavaros volt az álom, hogy felriadtam belőle, azonnal a telefonomért nyúltam, majd konstatáltam, hogy hajnali fél öt van, viszont cserébe tényleg Ezel születésnapja, és félálomban, első felindulásból írtam is neki nagyon gyorsan hogy boldog szülinapot. 

Aztán visszaaludtam, ami nem annyira lényeges, az viszont már sokkal inkább, hogy elalvás előtt cikáztak a gondolataim, őrülten szaladgáltak, és bassza meg, sorban leesett, hogy szinte az összes valaha volt kanomnak a nagy szerelme után érkeztem az életébe. Természetesen egy kivétel most is van, az én exem-nagyszerelmem Christian, akinek szerencsére ugyanúgy én voltam a hajtépős, mindent elsöprő és mindent kiborító nagy szerelme, mint ő volt nekem. Pont ezért nem tudtuk megtartani egymást by the way, de az most mindegy is. 

Szóval sorra pörögnek a fejemben a képek, egyik váltja a másikat, és fel-fel villannak mondatok volt kanokkal megélt beszélgetésekből, és hirtelen kapcsolok, hogy oh dear, olyan vagyok, mint egy kibaszott árnyék, valahogy mindig a lényeg után jövök. 

Eszembe jut egy Ezellel átsörözötte este és a hozzá tartozó baráti beszélgetés. Amiben én azt mondtam neki, hogy van olyan, hogy az ember nem szabadul egy szerelmétől, még akkor sem, ha ezer kilométerek választják el tőle. 

Hogy van olyan, hogy két szív tényleg együtt dobog országokon keresztül is, és érzi az egyik, ha hívja azt a másik. És látom közben Ezelen, hogy szomorú, és azt mondom neki, hogy a dolgok elmúlnak, és a legjobb amit tehetünk, az, hogy hagyjuk őket szépen, csendben el is menni. Erre ő szomorú szemekkel visszakérdez, hogy de hogyan. 

Én meg azt mondom, hogy leginkább sehogy, de idővel enyhül minden fájdalom, és tényleg csak a szép emlék marad. És hogy az emberek változnak, de a bőréből senki nem tud kibújni, így ha egyszer nem működött, akkor megeshet, hogy másodjára sem fog. 

Ezel meg sörrel a kezében mereven bámulja az asztalt, és lógatja az orrát. Én meg azt mondom neki, hogy de ha hazamész, és ennyire nem tudsz az érzéseidtől szabadulni, akkor mindenképp beszélj vele. Mert az nem lehet véletlen, ha még mindig ott van minden napodban és gondolatodban. 

Elmondom neki, hogy igen, más úgysem tud úgy hozzád érni, mint ő ért, és szeretni sem tud úgy, mint ő szeretett. 

Majd megígértetem vele, hogy ha hazamegy, megpróbál újra beszélni az exével. Aztán megölelem és arra gondolok, hogy azt mondják, egy jó kapcsolatban a felek úgy beszélgetnek egymással, mint a legjobb barátok. Arra gondolok, hogy ez valóban így van, bár magamban azért hozzáteszem, hogy nyilván nem küldik vissza egymást az exükhöz. 

Aztán a beszélgetés után szeretkeztünk egy fantasztikusat, mint legjobb szeretők, és én azon a nyári éjszakán a párnáim és Ezel karjai közt úgy éreztem, hogy a mi történetünk pár hét múlva úgyis véget ér, és őszintén úgy éreztem, hogy szeretném, ha Ezel otthon boldog lenne.

Aztán bő fél évvel később, amikor hajnalban megvirradok az álmomból, eszembe jut az első együtt töltött esték egyike, amikor szex után Ezel leült törökülésben a padlóra, rágyújtott egy cigarettára, és ököllel belebaszott egyet a padlóba. Megkérdeztem, mi a baj, mire a kevés angoljával csak annyit kérdezett, hogy én hibáztam-e már a múltamban, majd pedig azt mondta, hogy I just need love, és újra belebaszott a padlóba. 

Én meg belebújtam az ölébe, és úgy ültünk egy darabig a szenvedélyes csókok közepette. 

Szóval ez eszembe jut, és bár akkor nem tudtam hova tenni ezt a történetet, de így, a történtek után, és ennyi idő távlatából már tudom. Azt hiszem, neki már otthon is volt valakije, mielőtt idejött, és bár nem akarta, de elcsavartam a fejét. Belém szeretett, velem szexelt, és felmentésként magyarázta az egészet csak annyival, hogy I need love. 

Szóval ez így lefut az agyamban, hümmögök egyet és elengedem a sztorit, majd eszembe jut Prince, akiről közben szintén kiderült, hogy még nem dolgozta fel a válását, egészen pontosan annak volt szerelmének a hiányát. Hogy a szíve még érte fáj, és hogy boszorkányoskodhatnék én bármit, annak a hölgynek a helyébe lépni úgysem tudnék. 

Hogy mennyire fair dolog úgy ismerkedni, hogy közben még mást szeretünk, azt mindenki döntse el saját maga, de nyilván az ember ilyenkor kínjában is ismerkedni próbál. Tudják. Kutyaharapást szőrivel. 

Aztán eszembe jut az engem Iránban megmentő Arash, akiről közben megtudom, hogy mellesleg lett közben egy gyereke, de ha az még nem lenne elég, akkor most egy új menyasszonya is van, biztos, ami biztos alapon. 

Mindeközben engem fűt, hogy Párizsban látogassam meg, mert hogy a menyasszonyát elvenni úgysem fogja, és állítja, azért, mert azóta is engem szeret. 

Én meg úgy emlékszem, kislányként sem szerettem a tündérmeséket, így felnőtt fejjel meg még nehezebb úgy tenni, mint ha ezt el is hinném.

Így a párizsi utat lemondtam, és természetesen Princeszel sem találkozom. 

És hogy miért döntöttem így? Pusztán azért, mert nem vagyok én szerelemtől megkergült ámokfutó, aki kiéhezve röppen egyik faszról a másikra. És mivel közben antiszexuális fogadalmat is tettem, így oktalanná vált bármely utam, és vele együtt kandúr is.

Szóval ámokfutó magyar ribanc ha voltam is, többet kérem nem leszek. 

Leszek viszont kitaró és hűséges szerelme egynek. Egynek, aki lesz a mindenem, és akinek én is leszek a mindene.

Csók,

xLady

kepek: www.picturecorrect.com, www.dailymail.co.uk , www.theberry.com 

Konkrétan olyan izgalomba jöttem, hogy a szívem tutira kihagyott minimum kettőt, és mielőtt megválaszoltam volna ezt a nehéz kérdést, teljesen kiborultam és már pörgött is az agyamban, hogy Ezel vajon mit akar mondani és jujj, akkor most vajon mi lesz.

Borvirágos jó reggelt Kedveseim!

Végre eljött ez a nap is, amikor addig fetrengek az ágyikómban, ameddig csak akarok. Végre addig nézhetem belülről a szemhéjamat, ameddig jól esik és végre nem kell félreérthető összetűzésbe kerülnöm az ébresztőórámmal sem. Hogy biztosra menjek, gondoskodtam róla, hogy Oszkár se tudjon reggel feltűnésmentesen besurranni és úgy tenni, mint ha nem is lenne ott.

Ez az én napom. Nagyokat nyújtózom, olyan macskásan, aztán meg végigpörgetem a tegnap eseményeit, hogy egy alvással a hátam mögött feldolgozzam azokat.

Tegnap ugyanis, amíg nagy takarításba készültem épp kezdeni, és miközben az ehhez passzoló aláfestő zenét igyekeztem kiválasztani, lenyomtam az asztalon fekvő telefonom főgombját, hogy megvilágosodjon és elárulja nekem, történt-e valami a távollétemben. A google talk borítékja állt az állapotsorban, én meg épp arra gondoltam, hogy ez biztos valami régi kan lesz, vagy valamelyik szimpatizáns kollegám.

Állapotsor lehúz, és a következő üzenet ugrik a szemeim elé: ezelosmanovski_at_gmail.com szeretne beszélgetést kezdeni önnel. Elfogadja? Igen. Nem. És még valami.

Hirtelen annyira megdöbbentem, hogy muszáj volt leülnöm. Na jó, nem. Konkrétan olyan izgalomba jöttem, hogy a szívem tutira kihagyott minimum kettőt, és mielőtt megválaszoltam volna ezt a nehéz kérdést, teljesen kiborultam és már pörgött is az agyamban, hogy Ezel vajon mit akar mondani és jujj, akkor most vajon mi lesz.

Lassan fél éve, hogy egy árva szót sem váltottam vele, sőt, jobbat mondok. Pattintása közben a létező, összes online felületről letörölt, kitörölt, megszüntetett létezni. Én meg azóta ezt már nyilván elfogadtam, még akkor is, ha azért kérdések sora várakozik bennem válaszra várva. Azóta is.

Gondoltam, lehet, most jött el a pillanat, amikor magyarázatot kapok arra, hogy végül miért tűnt el ily csúnya módon az életemből, vagy valami.

Szóval a nagy kérdés adott volt, elfogadom-e? Hát of course el. Klikk az igen-re, és miközben remegek már az izgalomtól, meg miközben a szívem duplát ver, visszateszem a telefont az asztalra, és várok.

Várok, várok, de baszottul nem történik semmi.

Na mondom, ez fantasztikus, nyilván ha beszélgetni szeretne velem, akkor már írt volna. Ugyebár.

Úgy tíz perc teljes izgalom után úgy döntöttem, hogy most már pláne itt az ideje a takarításnak, hogy rendet rakjak magam körül és magamban egyaránt.

Az idő csak telt, a telefonom meg baszottul némán maradt.

Aztán elkönyveltem magamban, hogy nyilván Ezelünk valamit tán frissített a telefonján és akaratlanul is meghívta az összes levelezőpartnerét gtalkra. Nyilván nem szándékos volt, mert ha az lett volna, már beszélgetnénk. Ugyebár.

Szóval Ezel kurvára online, én meg kurvára kérdések között és közben azért már elképzeltem, hogy akkor most rájött, és akkor most majd azt fogja írni, hogy hiányzom, én meg azt mondom, hogy köszi, te is, vagy éppenséggel azt fogja írni, hogy itt van Budapesten, vagy valami hasonló.

Aztán szóltam a rendezőnek odabenn, hogy elég lesz a rendezésből, let's get back to reality please.

Így savanyú pofával folytattam, amit elkezdtem és végül kinek az ölébe is fojthattam volna a bánatom, ha nem Zsuzsiéba?

Így történt, hogy Zsuzsit felvettem, majd beirányoztuk a belvárost valami frappáns kis koktélért. A körúton csücsültünk, és a történtekről beszélgettünk, na meg arról, hogy vajk miért kell nekünk mindig az, aki nem lehet és miért nem kell nekünk az, akinek meg mi kellünk.Van az a frappáns mondóka, hogy Kell a jó? Nem. Kell a rossz? Kell!

És bizony így van ez. Vajon mi hajt minket akkor, amikor erőszakosan küzdünk a kiszemelt példányunkért, és az minél nagyobbat rúg belénk, mi annál kedvesebbek próbálunk vele lenni?

Na ezt sajnos nem sikerült megválaszolnunk, viszont abban egyetértettünk Zsuzsival, hogy a farok mérete csak orális szexnél számít. 

Nyilván meglepő, hogy már megint a szex jött szóba, de megállapítottuk, hogy baszás közben oly mindegy mekkora a farok, ha jól muzsikál, viszont szopás közben kérem, felettébb kellemetlen tud lenni nekünk, hölgyeknek, amikor nem férünk hozzá a hímtaghoz egyszerre a kezünkkel és a szánkkal.

Nyilván jófejek vagyunk és ezt ügyeskedve palástoljuk szopás közben, nehogy a farok másik oldalán észrevegyék, de gondoltam, ezt csak for your information megosztom Önökkel.

Aztán pár órával és koktéllal később bedobtuk magunkat az autóba és éppen hazafelé hajtottunk a körúton, amikor a rádióban felcsendült Mr. Asaf Avidan - One day című száma, én meg sikoltozni kezdtem, hogy hűűű, bassza meg, ez volt Ezellel a nótánk, és hónapok óta nem hallottam ezt a számot, biztosan nem véletlen, hogy pont ma, pont most, meg amúgy is.

Aztán Zsuzsi lehűtött, hogy na persze, álmodozzak csak nyugodtan. Aztán megbeszéltük, hogy nincs is annál szarabb, mint amikor felcsillan a remény, újra kinyitjuk a szárnyainkat, aztán pont mikor már ugrani készülnénk, valaki szól, hogy bocsi, várj még egy kicsit, mert az egyik szárnyad baszottul letört.

Így én takarékra tettem magam, az estét meg letudtuk, és újfent úgy köszöntünk el egymástól, hogy akkor szép este volt, köszi szépen.

Kár, hogy már megint mi szórakoztattuk egymást ahelyett, hogy két huncut kis kan szórakoztatna minket külön-külön.

De sebaj.

Eljön egyszer a mi időnk is kérem, és úgy szíven csap minket Ámor nyila, hogy sose többet nem fogunk siránkozni.

De addig is megyek és bedobom magam a konyhába, ahol Bódi Guszti dalol Mamikámmal. Meg Oszkárral.

Csók,

xLady

***Kommentelnél? Gyere a fészbukra, a leveleket is ott posztolom.***

Szóval épp magamat sajnáltam, amikor visszakézből megcsapott Ezel illata. Szippantottam egy mélyet a levegőbe, és igen, ő volt az. 

Vajon mennyi időnek kell eltelnie ahhoz, hogy teljesen elmúljon egy szerelem? Ha már túl vagyok azon, hogy megveszek a másik illatáért, nézéséért és érintéséért, vajon mi marad még?

Ezeket a kérdéseket pörgetem magamban és közben arra is rájövök, hogy mennyire fontos egy férfi illata. Mindegy, hogy parfüm, vagy csak a bőre, de ha az egyszer magába csavart, nincs menekvés. És tegnap arra is rájöttem, hogy pont ez hiányzott az iráni Irhanból, és hiányzik a holland Danből is. Azt hiszem, ezért nem éreztem késztetést egyiknél sem arra, hogy gyorsan beléjük üljek.

Emlékszem, amikor az exem-nagyszerelmem-Christian szerelmünk idején hosszabb időre küldetése miatt külföldre utazott, nem csak a búcsúzáskor sírtam pöttyösre az arcomat, hanem még napokkal utána is. Azt hittem, megveszek a hiányától, és mint egy megrémült kislány, úgy szorítottam a kispárnámhoz Christian megmaradt és levedlett pólóját.

Szép a szerelem. Nagyon szép. És akkor, ott az ágyban, amikor sírva szorongattam szerelmem pólóját, azt éreztem, nem bírom ki azt a pár hetet, ami elválaszt tőle. Az illatával takaróztam, azzal keltem, és ha nem lett volna túl ciki, akkor talán még a munkahelyre is magammal vittem volna. De huszonévesen azért már csak ciki úgy ereklyével járni a dolgozóba, mint huszonévvel ezelőtt a kedvenc plüssünkkel járni az oviba.

Így a munka végeztével, a főzés és mosogatás között azért gondot fordítottam arra is, hogy otthon, a négy fal között beleszimatoljak szerelmem illatába.

Vagy egy hétig tároltam Christian levett pólóját a párnám mellett, aztán erőt vettem magamon és rájöttem, hogy csak illene kimosnom. Emlékszem, kemény küzdelmet vívtam saját magammal akkor is, amikor eljött az ágynemű csere ideje. Viaskodott bennem a szerelem és a tisztaság, de végül a tisztaság győzött.

A hetek teltek, és kedvesem illatát már nem is éreztem magam körül tovább. Viszont ezzel egyenes arányban vártam, hogy újra élőben fúrhassam magam Christian illatába. Nyilván ezt akkor neki nem mondtam meg, és nyilván ma már megmondanám. Whatever.

Egy férfi illata bizony nagyon fontos. Nagyon.

Ha stimmel, akkor olyan biztonsággal fúrom magam a kedvesem nyakába, hogy mindig egy kicsit úgy érzem, hazaértem. Hogy biztonságban vagyok, és az sem érdekel, ha épp a világ omlik körülöttem össze, mert engem megvéd az én nagy és erős szerelmem.

Emlékszem, hogy Ezel illata már az első pillanatban becsavart, de akkor még csak szexuálisan mozgatott meg. Aztán az első együtt alvásunk elején, közben és után is azt éreztem, hogy akarom ezt az illatot közel magamhoz. Emlékszem a Kedves kedd című írásomra, amiben pont arról írtam, hogy Ezel illata ott maradt a paplanban és a párnán, én meg miközben a másik oldalamra készültem fordulni, előbb mélyen belefúrtam magam az illatba. Aztán eszméltem, hogy Ezellel kár lámúrozni, így inkább gyorsan felkeltem.

Mégis, Ezel bármikor megölelt, azt éreztem, hogy biztonságban vagyok, és igen. Az sem baj, ha épp a világ omlik össze körülöttem, mert az én nagy és erős szerelmem majd megvéd engem.

A minap ültem a buszon, bámultam a suhanó és hüledező fákat, fülemben szólt az a török szám, szemeim előtt peregtek Ezel mozdulatai szüntelenül, az agyamban  lüktetett a keserű valóság, szóval épp magamat sajnáltam, amikor visszakézből megcsapott Ezel illata.

Szippantottam egy mélyet a levegőbe, és igen, ő volt az. És mint egy éhes macska, amikor megérzi az zsákmánya illatát, úgy hegyeződtek az én érzékszerveim is azonnal és pont úgy, mint amikor a macska vadászni indul figyeltem körbe, és kerestem, hol lehet.

Nyilván tudtam, hogy ez nem lehet Ezel, pont most, a hideg Budapesten, pont a 85-ös buszon, de mégis ott, akkor az ülésen rájöttem, hogy bassza meg, bár már nem sírom pöttyösre az arcomat, azért az illatától még mindig kiborulok. És mint valami nagyon szar szappanopera Luceszítája, mégis elképzeltem, hogy de igen, talán mégis Ezel az és visszajött, mert rájött hogy.

Aztán visszatettem magam a realitybe és azt mondtam, jól van kisangyalom, tedd magad takarékra.

Vajon csak én vágyom legbelül ilyen fergeteges vadromantikára, vagy más nő is? Vajon ilyen tényleg megtörténik, vagy ez csak a szappanoperákban kötelező elem?

Nem tudom, hogy csak én vagyok-e így vele, de például amikor váratlanul becsenget hozzám valaki, valahogy akkor is mindig az az első gondolatom, hogy hátha Ezel az. Így volt ez tegnap este is, mikor az éjszakába csengetett valaki, én meg mint tűzről pattant menyecske szaladtam gyorsan az ablakhoz, és közben nagyon csendben azt kívántam magamban, hogy add Uram, ez Ezel legyen, mert rájött, hogy én vagyok élete szerelme és visszatért.

És most ahogy írom ezeket a sorokat, elmosolyodom magamon, mert bár tudom, hogy már mennek nélküle a mindennapok, azért legbelül ott van ő még bennem keményen.

Természetesen mondanom sem kell, hogy nem ő csengetett, és nyilván soha nem is fog már.

De a szerelem szép. Nem csak akkor, amikor remegve imádjuk a másikat, hanem akkor is, amikor az elmúlásban felidézve visszaköszön volt szerelmünk illata, tekintete, vagy érintése.

Csók,

xLady

***Kommentelnél? Gyere a fészbukra, a leveleket is ott posztolom.***

"Így amikor kiléptem a reptérről, félve körülnéztem, úgy tettem, mint akinek fontos tökölni valója van, Ezelt nem láttam sehol sem, elkönyveltem magamban, hogy egy álmodozó pancser vagyok, aki még mindig hisz a tündérmesékben. Kurvára feleslegesen. "

És lám, az ember mindig elégedetlen. Ilyenkor egy picit mindig elszégyellem magam, hogy otthon ment a vergődés, itt meg külföldiában fasza melóhely, ultra menő business life, meg minden, mégis azon sajnálom magam a hétköznapi estémben, hogy bár a technika lehetővé teszi, hogy virtuálisan hazalátogassak egy picit, a befejez gomb után milyen kurvára magányosan tengetem tovább az esti óráimat.

Az órát nézem, lassan fekhetek, hogy holnap újra felkeljek és bedobjam magam a városi business negyedbe. Aztán azon gondolkozom, és persze közben iszonyatosan sajnálom magam, hogy mennyire jó lenne amellett a valaki mellett lenni végleg. 

Fészbukon baszom a rezet, rájövök, hogy otthon volt egy életem, itt meg van egy tök másmilyen, ami gyakorlatilag abban ki is merül, hogy dolgozom, este meg fészbukozom. Nem hajt a vérem, hogy pasizni induljak, de még csak ahhoz sincs kedvem, hogy megismerkedjek potenciális barátokkal, vagy beüljek valahova kávézni. Valahogy kiöregedtem a buliból, olyan, mint ha valamiről lemaradtam volna a saját életemben. Pedig nyilván nem. 

Hiányzik sok minden és sok mindenki, ami nyilván otthon fel sem tűnt, hogy van. Nyilván. Ezen minden nap kattogtatom magam, aztán meg elkönyvelem, hogy de ez most így van jól, és pont. 

Az egyik hazalátogatásom során, miközben épp Marseilleből tartottam hazafelé azon filózgattam, hogy Ezel vajon tényleg ott lesz-e a reptéren, mikor megérkezem. 

Reméltem, hogy igen, de azért magamban eljátszottam azt a verziót is, hogy nem. Úgy voltam vele, hogy inkább kellemesen csalódjak, mint kellemetlenül. 

Így amikor kiléptem a reptérről, félve körülnéztem, úgy tettem, mint akinek fontos tökölni valója van, Ezelt nem láttam sehol sem, elkönyveltem magamban, hogy egy álmodozó pancser vagyok, aki még mindig hisz a tündérmesékben. Kurvára feleslegesen. 

Aztán meglódultam és elindultam azzal a gondolattal a fejemben, hogy legalább a családom az bizony mindig ott van, akármikor menjek haza, akárhonnan. És hogy ők mindig ugyanúgy örülnek nekem, mint én nekik, és hogy velük nem kell játszmáznom, hogy most akkor vajon ott lesznek-e, vagy sem. És ezt még az sem tudja teljesen elvenni tőlem, hogy közben azért arra vágyom egy kicsit, hogy ugyanez a biztos érzés legyen bennem akkor is, amikor a páromra gondolok a hazaérkezésem során. Hogy pontosan tudjam, hogy mindegy, hogy hajnalban, délben, vagy éjjel érkezem, ő ott van és vár rám, mert fontosabb vagyok neki, mint az, hogy a másik oldalára forduljon, miközben a nyálát csorgatva alszik. 

Christian sosem jött ki elém, talán egyszer kértem meg, de még akkor sem sikerült megugrania ezt a lécet. Mondanom sem kell, hogy többször nem kértem, na meg azt sem, hogy én viszont mindig lelkesen kísérgettem, búcsúzkodtam, meg örömködtem, akármikor is randiztunk a reptéren. Ő meg nem. Na Istenem. Mondom ezt azért baszottul kelletlenül. 

Szóval ezen morfondírozom, elszívok egy cigit, iPodon zenélek, és még mindig sasolok tovább, Ezelt kutatva, hátha. Hátha csak késik mondjuk. Vagy hátha mindjárt felhív. Vagy valami. De a cigi elfogy, én elnyomom, és buszra teszem magam. Egyedül.

És akkor elmosolyodom a saját naivságomon, hogy kisangyalom, megint aszitted, pedig nem. A busz gurul, én meg hamarosan beérek Kőbánya-Kispestre, és zakatolok tovább Mamikámékhoz. Elgondolom, hogy iszom egy fasza tejeskávét, meg betömöm magam Mamikám remekművével, aztán meg alszom egy jó nagyot és nem gondolok sem a mára, sem a holnapra, csakis arra, ami most van. 

A busz begördül, én leszállok, a kis gurulósomat húzom magam után, arra gondolok, szegény, mennyit repült már, aztán meg arra, hogy én is mindig ott voltam, és megint tudatosul bennem, hogy a kutya fáját, kurva sok helyen jártam már. Eldöntöm, hogy nyalok egy csavart olasz fagyit, elindulok a bódéhoz, amikor megcsörren a telefonom. Ezel hív.

Nem tudom eldönteni, hogy felvegyem-e, és ha igen, akkor hogyan. Mármint hagyjam-e, hogy hallja a csalódottságomat, vagy inkább ne baszakodjak és örüljek neki? Igyekszem viszonylag közömbös maradni, üdvözlöm, majd pedig hallgatom a millió i'm sorry-t, meg hogy elaludt, de már úton van. Megkérdi, jöjjön-e egyenesen Mamikámékhoz, vagy megvárom-e. Én meg élvezem a csavart olasz fagyit és azt mondom, megvárom. 

Később megbánom, amikor az órámra pillantok és azt látom, pont egy órája várok rá. Megint azt gondolom, hogy egy álmodozó pancser vagyok, és megint azt hittem, hogy, pedig nem. De már nem foglalkozom vele, mert jobban leköt, hogy ébren maradjak, ezért fel-alá sétálni kezdek. 

Aztán egyszer csak a távolból befut Ezel, szó szerint befut, és úgy megölel, hogy szinte ketté reccsenek. Viszont örülök én is, de valójában már csak arra tudok gondolni, hogy egy ágyat please. 

Délután három óra, én meg előző nap reggelétől nem aludtam egy mukkot sem, erőteljesen be vagyok pilledve. Hazaérünk, megebédelünk, és irány a szoba, meg a matrac, ami a kettétört ágyból maradt. Ezellel bedobjuk magunkat, szerelmeskedünk egy óriásit, aztán meg elbóbiskolunk egymásba tekeredve. 

Ezel megint kezdi, hogy ne menjek vissza. Én meg már nem is reagálok, csak elnézek a szeméből. Aztán megcsörren a telefonja, és egy tízperces macedón csevej után megtudom, hogy nagymami volt az odaátról, aki afelől érdeklődött Ezelnél, hogy a barátnője -vagyis én- tud-e főzni, meg jól gondoskodni az unokájáról. 

Nagymami tud rólam. De csak nagymami. Oké. 

Fáradt vagyok most ahhoz, hogy erről beszélgessek, meg azt hiszem, az igazat sem hallanám szívesen, így inkább becsukom a szemem és alszom tovább. 

Egy csodás hétvége után én már megint Ferihegyen vagyok, megint becsekkolni készülök, és már megint búcsúzkodom. Ezel hatalmasakat sóhajt, láthatóan tényleg megviseli az indulásom. Megint megbeszéljük, hogy majd kijön és hogy ettől csak pár hét választ el minket, azt meg fél lábon is. Ugye.

Aztán telnek a hűvös estéim, amiket csupán az Ezellel történő cseverészések dobnak fel. Repjegyet tervezünk, már majdnem megvesszük, amikor Ezel hirtelen dob egy hátraarcot, és egy stop-ot.

Nekem meg már a tököm tele van azzal, hogy furkálódjak, meg tudakozót játsszak, így firtatni sincs kedvem, csak sejtem a miértjét. 

Aztán az átbeszélt esték után jön egy üres. Egy üres, amikor én ülök a hideg szobámban, a kis albérletemben, a kis pademmel szemben, és azt várom, hogy Ezel megérkezzen skypera. De Ezel kurvára nem érkezik meg.

Én meg -mivel nőből vagyok - azon gondolkozom, hogy vajon baja van-e, aztán meg előcsapom magamból a férfi agyamat és pontosan tudom, hogy miért nincs a skype másik oldalán. És viaskodni kezd bennem a két oldal, az egyik azt mondja, írj neki smst, a másik meg azt, hogy pontosan tudom, ha egy férfi nem keres, akkor valószínűbb, hogy azért, mert nem akar, mint azért, mert elütötte a négyes-hatos. 

Így emésztgetem ezt a kibaszott fintort az arcomon, és bár csavar bennem nagyokat, mégis elengedem, mert tudom, hogy már megbeszéltük, és ez bizony nem lesz forever love story. Sajnos by the way. 

A harmadik néma nap estéjén még mindig dúl bennem a vita, hogy írjak-e neki, vagy inkább ne, és még lefekvés előtt tíz perccel sem jutok dűlőre saját magammal. 

Talán ismerkednem kellene itt. Kutyaharapást szőrivel. Mondják. De nekem most ahhoz sincs kedvem. Ezel jó. Pont jó. 

De ő meg pont nem lehet. Köszönöm. 

Köszönöm az égieknek, hogy ez valahogy sose ment nekem. És köszönöm azt is, hogy szakmailag meg mindig minden, elsőre sikerült. 

Azt hiszem, félre teszem magamban, hogy mit szeretnék, meg mi a valóság, és jól levonom a tanulságot belőle. 

Csók,

xLady