Azt a kurva mindenit!

Pont olyan szemekkel nézett rám akkor az emeletről, hogy én teljesen bezsebeltem, hogy aham, az enyém vagy. De akkor még nem is sejtettem, hogy valójában én már akkor örökre és végérvényesen belezúgtam Christian Al-Shawkyba. 

Borvirágos jó reggelt Kedveseim! 

Ma éjjel egész álmomban fogadóóráztam, meg Christianoztam, így azt hiszem, nem csoda, ha a reggelem is ilyen mámorban telik. Éppen ezért nagyon sok idő után újra a Christianos zenéimet hallgatom, és bizony ezeket annak idején, a válás után annyira kihallgattam, hogy már cseppet sem fájnak a feltörő emlékek. 

Sokkal inkább életem legédesebb pillanataira emlékeztetnek. Például az első randinkra, amikor az autóban egy fiatalember nyekergett jó hangosan, én meg megkérdeztem Christiantól, hogy miről nyávog a fiatalember. Erre Christian elnevette magát, és fordítani kezdett. Hogy hol vagy szerelmem, mert nem vagy mellettem, és hiányzol. 

Én meg ahamoztam, és lányos zavaromban úgy tettem, mint ha nem is kérdeztem volna semmit. Aztán hetekkel később, mikor már nyeregben voltam, és tudtam, hogy mi együtt leszünk forever, egyik este rácsörögtem Christianra, hogy mi újság, merre van, és mit csinál éppen. 

Közben Christiannak természetesen fogalma sem volt róla, hogy én tőle két saroknyira éppen felé tartok. Szóval telefonon beszélünk, elmondja, hogy otthon teng, épp valamit főz, és hogy én merre járok. 

Erre csak annyit mondtam, hogy nézz ki az ablakon, letettem a telefont, majd felcsaptam a nyávogó fiatalembert az autóban, és már ordított is a hol vagy szerelmem, mert nem vagy mellettem, és hiányzol. 

Christian kinyitotta az ablakot, és felnevetett, miközben szerelmes szemekkel nézett rám. Én meg szerelmes szemekkel mosolyogtam rá vissza az autóból. Pont olyan szemekkel nézett rám akkor az emeletről, hogy én teljesen bezsebeltem, hogy aham, az enyém vagy. De akkor még nem is sejtettem, hogy valójában én már akkor örökre és végérvényesen belezúgtam Christian Al-Shawkyba. 

Aztán Christian leszaladt az autóhoz, kiszedett belőle, megcsókolt, és megölelgetett, aztán felinvitált magához. Én meg nem akartam zavarkodni, így megköszöntem, nem mentem fel, és fájó szívvel ugyan, de hazamentem. 

Emlékszem, mikor hazaértem, konkrétan rózsaszín szívecskéket láttam repkedni mindenfelé. Bárhova is néztem, a szivecskék mindenhol ott voltak, és mindegyikbe egy és ugyanazon név volt írva: Christian Al-Shawky.

Szóval Christiannal nagyon sok ehhez hasonló huncut és szerelmes kis élményünk volt, és mindegyiknél szárnyaltam, miközben fel sem merült bennem, hogy valaha is elveszíthetem ezt a számomra tökéletes férfit. 

Imádtam a bőrét, a szemeit, a száját, a seggét, meg azokat a nagyon szexi anyajegyeit. Pontosan tudtam, hol van a testén anyajegy, és még abból is volt kedvencem. Szóval azt hiszem, őszintén rajongtam az én volt férjecskémért, akivel érdekes módon a napokban magunkhoz képest sokat beszélgettem. 

Tegnap azon gondolkodtam, hogy bassza meg, lehet, azért nem blogoltam még Christianról és a szerelmi életünkről, mert attól féltem, hogy ha visszajönnek az emlékek, akkor én újra ráeszmélek, hogy valójában én még mindig őt szeretem, csak mivel tudom, hogy sosem leszünk újra együtt, ezért jól ráfeküdtem, hátha úgy nem jön elő. 

És van ebben valami kérem, mert mióta Christian megkérdezte, hogy szerintem képesek lennénk-e újra nekifutni, azóta én egy kicsit úgy érzem magam, mint egy szárnyaló tini, és a szívem néha néha újra nagyokat dobban, when thinking about him. 

Viszont tudom, hogy egy annyira az egójába szorult embernek, mint ő kőkemény küzdelem egyáltalán szóba állnia velem a történtek után. Ezért én tegnap úgy gondoltam, hogy jófej leszek, és fogtam az egyik fényképemet, rászerkesztettem a bocsánatkérő szövegemet, hogy elbasztam, sajnálom, és hogy please forgive me Candy, meg teleszórtam nedves szivecskékkel, és elküldtem neki. 

Bár fizikailag nem, de lelki szemeimmel láttam Christian arcát, aki hirtelen zavarba jött, és azt mondta, hogy ha nem bocsátott volna már meg nekem, akkor egyáltalán szóba se állna velem. Én meg nem akarok arcoskodni, és azt mondani, hogy nyilván ki se bírná, inkább csak annyit mondok, hogy érzem, hogy legbelül ezen azért még nem tudott átlépni, és hogy nekem ez nagyon fontos. 

Aztán valami történik, és Christian szivecskéket, meg csókokat kezd küldözgetni, és azt mondja, ne aggódjak. Hmm.

Aztán meg erősen célozgat arra, hogy akkor áprilisban leápolna. Aztán meg elkezdi szívni a véremet, hogy megtanultam-e már rendesen török rizst főzni. Én meg erősködöm, hogy meg, mire ő azt mondja, hogy ezt a távolból csak akkor hiszi el, ha Mamikám mondja. Mert hogy különös cinkosság volt az övék. 

Aztán azt mondja, hogy majd ő segít. És hogy tisztán emlékszik rá, hogy utoljára maszimot főztem neki. 

Aztán megkérdezi, hogy ugye, tart még a fogadalmam. És hogy látott a társkereső oldalon. Én meg azt mondom, hogy igen, tart, és igen, fent vagyok. 

Viszont érdekes módon mióta újra csacsogok Christiannal, egy kicsit úgy érzem, hogy annyira már nem is érdekes a tarskeresősdi. És mivel most arra kellene fókuszálnom, hogy elérjem, hogy Christian újra bízzon bennem, lehet, le is szedem magam az oldalról. Mert hogy baszópajtira most nincs szükségem, új kandúrral ismerkedni meg nem biztos, hogy korrekt most, amikor újra belémköltözött egy kicsit a volt férjem.

Az egyik engem olvasó fiatalember leegyszerűsítette a történetet, és ezt írta:

Még annyit akartam mondani, hogy neked az a peched, hogy Christiannal 10 évvel korábban találkoztál, mint kellett volna. Úgy tűnik, akkor még nem voltál rá érett, vagy nem voltatok érettek egymásra. Ez pech.

És tényleg. Olyanok voltunk, mint két faltörő kos, akik nagyon jól elszórakoztatták egymást, viszont amint egymásra feszültek, kő kövön nem maradt. Sokat regéltem már arról, hogy egy potenciális kandúrral akkor állunk össze, ha a bennünk lévő három döntéshozó egyöntetűen úgy dönt, hogy igen, ez kell nekem. 

Ez pedig a szívünk, ami érzi, hogy virágzik a másik közelében, a testünk, ami szikrákat szór a másik érintésétől, és az agyunk, ami racionálisan is azt mondja, hogy igen, ez kell nekem. 

Ez volt nekem Christian, akinek az érintésétől még évekkel később is bármikor libabőrös lettem, és aki nagyon élvezte ezt a privilégiumot. Sokszor szivatott is vele, hogy direkt megcirógatta mondjuk a karomat, majd pedig fuldoklott a saját nevetesétől, hogy ilyen a világon nincs.

És egyébként tényleg. Bár azóta sok faszi járt bennem, valahogy egyiknél sem volt meg ez a három együtt. Ezelnél a szív, és test klappolt, de az agyam nem nyugodott le, egészen a végéig. Christiannal egyformán voltunk okosak, fél szavakból és nézésekből értettük egymást, többször mentettük ki egymást kellemetlen szitukból úgy, hogy a másikra néztünk, és vettük a lapot, hogy mi a helyzet. Egy rugóra járt az agyunk, így tényleg tudtuk, mire gondol a másik. 

Cinkosok is voltunk, és ez bennem pont akkor kezdett megborulni, amikor először próbált meg hülyének nézni. Mivel még mindig tudtam minden gondolatát, így nehéz volt benyelnem, ha át akart verni. És ezt bizony nem is tudtam benyelni. Azt hiszem, valahol itt kezdődött a mi válashoz vezető, rögös utunk. 

Akkor még én sem tudtam, hogy nem kell minden faszságra felülni, és nem kell mindent halálosan komolyan venni. Christian a legelején azt mondta, hogy az eszemet azt különösen szereti. Hogy fél szavakból is értem őt, és hogy pont olyan fricskásan gondolkodom, mint ő. A sors fintora, hogy a válásunk előtt meg pont ez készítette ki. Hogy azt érezte, nem talál rajtam fogást, egyszerűen átverhetetlen vagyok. 

Nyilván ez nem kellemes egyetlen férfinak sem, mert rögvest úgy érzi magát, mint ha egy parancsnok mellett tengetné a mindennapjait. Én meg csak azt mondtam, hogy kedvesem, ha át akarsz verni, akkor legalább úgy csináld, hogy én meg se sejtsem, ne úgy, hogy egy lépéssel mindig előtted járok. 

Szóval pakoltunk szart mindketten ebbe a történetbe, aztán meg annyira erőlködtünk, hogy végül kifingtunk és feladtuk. 

De kellett ez ahhoz, hogy sokat változzunk. Mindketten. És hogy mit hoz a jövő, azt csak ott fent tudják, ahol az meg vagyon írva.

Csók,

xLady

kepek: www.junebugweddings.com, www.illustratedromance.com 

Azt mondják, megérzi az ember, amikor szembejön az igazi. És tényleg.

Cimbalmos jó reggelt Kedveseim! 

Ma reggel arra ébredtem, hogy valami hideg és nedves nyomódik az orromhoz. Kinyitottam a szemeim, és 3D-ben láttam Oszkárt, amint épp meglepődött arccal néz rám, hogy jujj, felébresztett, de ha mar így történt, akkor gyorsan teste teljes tömegével rám is telepedett, hogy biztos legyek benne, hogy ő megérkezett. 

Hát jó kedvesem-gondoltam, és miközben a jobb kezemmel készültem megsimítani a buksiját, Oszkár már hanyatt is vágta magát, a száját nyaldosta, ergo jelezte, hogy köszi, hogy felébredtem, akkor dörgölhetem a kolbász testét egész nyugodtan. 

Én meg miközben a hasát gyúrom, ő hátrahajtja a fejét a vállamra és szerelmes szemekkel néz rám. Én meg a plafont bámulom, pörgetem a tegnap estét, meg a bennem cikázó érzéseket. Rájövök, hogy ha Christianra gondolok, valahogy megnyugszom, és azt érzem, mennyivel egyszerűbb lenne az életem, ha tudnám, hogy ő is itt van, csak mondjuk épp a kávéját főzi a konyhában.

Sokat gondolkodtam már azon, hogy nem véletlen, hogy mi szétmentünk, de nyilván az sem véletlen, hogy azóta sem ő, sem én nem állapodtunk meg másnak az oldalán. Aztán arra gondolok, hogy a bennem lévő melegséget miért tudja Christian még ennyi év után is bármikor előhívni.

Hogy azt érzem, hogy nyugi van, béke van, meg peace. És hogy megérkeztem a végállomásra please. 

Bátorkodom feltenni magamnak a kérdést, hogy vajon még szerelmes vagyok-e Christianba, és csak elfogadtam, hogy köztünk már vége, de közben bármikor újra tudnék érte lángolni, vagy csak azért érzem ezt, mert dörömböl a vágyam az állandóságra. Hogy mi van, ha én még mindig őt szeretem, és ezért nem bírok megmaradni másnak az oldalán? Vagy mi van, ha mi tényleg meant to be, és akkor meg azért nem állapodtunk meg még másnak az oldalán? 

Nem tudom. De az tény, hogy Christian nem csak életem legnagyobb fingatása, de legszebb élménye is volt egyben. Tudják, a mindent elsöprő igazi, amit érez az ember az első pillanatban. Azt mondják, megérzi az ember, amikor szembejön az igazi. És tényleg.

Én a legeslegelső másodpercben tudtam, hogy ő az, és hogy tőle akarok gyerekeket. Egyszerűen éreztem, hogy ő az, akire vártam, ő a másik felem, így azon sem hezitáltam sokat, hogy igent mondjak-e Christiannak röpke nyolc hét után, amikor megkérte a kezemet. 

Bár hivatalosan még csak pár hete ismertem, én mégis úgy éreztem, hogy ezer éve ismerem őt, és hogy nem kérdés, hogy we were meant to be. Később, Christian egy véletlen elszólásából kiderült, hogy az első randikon, amikor beültünk az autóba és meglátta a térdeimet, beléhasított a felismerés, hogy ez a nő lesz a gyermekeinek az anyja. Szóval mindketten biztosak voltunk abban, hogy egymást kerestük, és mi vagyunk egymásnak a végállomás. Jöhet hó, jöhet szél, senkit sem érdekel, mert mi együtt vagyunk, és ez pont így van megírva a nagy könyvben is.  Aztán meg mégsem. 

Szóval azt hiszem, érthető, ha ezek után mindkettőnket egy életre kifacsart a válásunk. De mégsem utáljuk egymást, sőt, szabadulni sem szabadulunk egymástól. 

Mamikámék, meg Christian családja a mai napig nem érti, hogy mit szerencsétlenkedünk a világ két végén, és miért nem látjuk már be, hogy nekünk egymás mellett van a helyünk. Mi meg erősködünk, hogy nem, nem. Ez ennyi volt, es hogy life goes on. De őszintén szólva vannak pillanatok, amikor ebben egyáltalán nem vagyok biztos. 

Azt hiszem, mi még mindig szeretjük egymást. Hogy szerelemmel-e, abban azért nem vagyok biztos, de szívem melege arra enged tippelni, hogy valószínűleg valamit kurvára elnyomunk, és ez a valami újra lángolna, ha teret mernénk neki engedni. Hogy merünk-e, az már más kérdés.

Miután Mamikám végignézte a tegnapi hahotázásomat, miközben Christiannal beszélgettem, csak annyit mondott Papikamnak, hogy nézze, milyen jól elvagyunk. Amikor meg együtt voltunk, megettük egymás életét. Majd megkérdezi tőlem, hogy ez most mi ez. Én meg csak nevetek, és azt mondom, semmi.

Érdekes, hogy egy valami fixen megmaradt bennem Christianból. Bármikor is villanjon elém kép a leendő családi albumomból, látom a leendő kislányomat, és látom az apját is. És bizony eddig akárkivel is voltam éppen együtt, ezeken a képeken mindig Christian villant fel apaként. Ha álmodom, ha csak képet látok, ha a szülőszobán, ha sokkal később az autóban, a mellettem lévő gyermekem apja Christian. Mindig. 

Ezt én betudtam valami furcsaságnak az agyamban, de miután Mamikám a múltkori szülős álmom után közölte, hogy elképzelni sem tudja, hogy mástól legyen gyerekem, mint Christiantól, és hogy van előtte egy kép, amin a szülőszobára Christian lép be, akkor azért egy kicsit elgondolkodtam. Hogy az oké, hogy bennem mindenféle kering, de hogy Mamikám is ezt lássa, azért az már meredek. 

Úgyhogy könnyen lehet, hogy mi tényleg meant to be vagyunk, csak még kell egy pár kört futnunk a végállomásig. Vagy nem. De a mai napig ha arra gondolok, hogy Christian volt az egyetlen férfi, akinek például bármikor beleharaptam a pucér seggébe, akkor azért azt mondom, hogy oh dear, ilyen férfi szerintem nem sűrűn lesz újra. Most őszintén hölgyeim. Mi kell ahhoz, hogy egy férfinak a meztelen seggébe harapjunk, miközben ő nyugodtan hasal az ágyon szex után? Na ugye. 

És még valami. Christiannal nem azért nem szexeltünk az elmúlt pár alkalommal, mert nem jutott rám anyag a heréiből. Nem is azért, mert nem volt vonzalom. Hanem azért, mert a legutóbbi szexelésünk tragédiába fulladt. És bár nem beszélünk róla, de mindkettőnkben mereven él az emlék, és nem merjük újra összeereszteni a nemi szerveinket, mert mi van, ha teherbe esek? Akkor az aztán mindent eldönt, és nincs tovább szerencsétlenkedés. Akkor megérkezik a végállomás, amire nem tudom, hogy készen állunk-e. 

Úgyhogy üzenem mindenkinek, aki úgy érzi, az igazija mellett tengeti magát, de az arcából mégsem tud lejjebb adni, hogy ne várja meg, amíg rákényszeritik arra, hogy rájöjjön, mit jelentett neki a másik. 

Elcsépelt, de igaz, hogy addig értékeljük, amink van, ameddig ott van mellettünk, egy szaglásnyira. Szeressék egymást. Őszintén.

Csók,

xLady

képek: http://berliana-pasaribu.blogspot.hu/2010/07/all-my-life-i-waiting-for-you.html, http://strangerdiaries.wordpress.com/tag/happy-couples/, http://imgfave.com/view/1854034

Van az úgy, hogy az ember nem tudja pontosan, mi köti a másikhoz, csak egyszerűen azt érzi, hogy az élete része, és olyan, mint ha nem csak öt-tíz, vagy húsz, hanem ezer éve ismerné a másikat.

Van az úgy, hogy az ember nem tudja pontosan, mi köti a másikhoz, csak egyszerűen azt érzi, hogy az élete része, és olyan, mint ha nem csak öt-tíz, vagy húsz, hanem ezer éve ismerné a másikat.

Na. Én pont így vagyok az exem-nagyszerelmem Christiannal. Bár csúnyán fingattuk egymást éveken keresztül, házasságon, szakításon, kilométereken és országokon át, egy kicsit olyan ő nekem, mint egy örök bútordarab, amit ha az ember le is pakol a pincébe, vagy fel a padlásra, néha-néha azért belebotlik, ha arrajár, és mielőtt kidobná azt, elmelankóliázik rajta és inkább azt mondja, ráér még kirakni. 

Szóval Christian az én örök bútordarabom, és miután a múltkor rajtam kérte számon, hogy miért nem tud tőlem még mindig megszabadulni, úgy gondolom, én is az vagyok neki. Nyilván fizikailag már régen nem vagyok mellette nap, mint nap, így ha ő mégis úgy érzi, hogy nem tud tőlem szabadulni, akkor valószínűleg benne rejtőzöm továbbra is.

Christian nem az a fajta, aki mondjuk kimondaná, ha hiányzom, sokkal inkább célozgat rá, én meg ha ügyes vagyok, megértem. A kérdés az, hogy szeretek-e ügyeskedni. Annyira azért nem.

Nem baj, ha nem beszélünk napokig, hetekig, vagy hónapokig, nem baj, ha azt sem tudjuk, a másik él-e még, vagy sem, mert már megszoktuk, hogy előbb, vagy utóbb úgy rendeznek minket odafent, hogy a világ valamelyik nagy városában, és annak valamelyik éttermében, vagy kávézójában egyszer csak váratlanul szembejövünk egymással. 

Így volt ez már sokszor, mindegy volt, én kivel voltam, vagy ő, bár tény, hogy szerencsére ő mindig egyedül volt éppen akkor, amikor összefutottunk, így legalább nekem nem kellett arcon csapva bemutatkoznom az új kedvesének.

Egy házasságban azért elég alaposan megismeri az ember a másikat, nem csak a napközbeni szép mosolyt látja, hanem a reggeli elcsúszott arcot is, meg nem csak a gőzölgő kávé illatát osztják meg egymással, hanem az utána következő készülődését is.

Szóval nem sok titok marad pár év együttélés után, de tény, hogy a szörnyek csak a válás után jönnek elő a pincéből. Akkor jön csak az igazi fingatás, az alázás, meg a sértegetés, és ha nem kellően óvatos az ember, örök életre megbánható döntéseket hoz.

Így volt ez velem is. Évekig csak tűrtem és tűrtem, majd pedig végső fájdalmamban úgy döntöttem, hogy nem csinálom tovább, és elválok Christiantól. A szívem darabokra szakadt, mert nem azért váltam el tőle, mert már nem szerettem, hanem azért, mert azt hittem, ha elválok, többet nem bánthat. Nyilván nem fizikai bántalmazásról beszélek of course, Christian természetesen soha, egy ujjal sem nyúlt hozzám. 

Szóval elváltam, és búcsúajándékként úgy tekertem meg Christian tökeit, hogy közben egy ujjal sem nyúltam hozzájuk. Pontosan tudtam, hol volt a leggyengébb pontja, és gusztustalan módon oda is nyúltam. A szopatás olyan frappánsan sikeredett, hogy amikor Christian megtudta az igazságot, kevésen múlott, hogy nem kapott idegösszeroppanást. Én meg rohantam volna bocsánatért, de késő volt, látni sem akart. Csak azt üvöltötte, hogy most boldog vagyok-e, hogy kicsináltam, és hogy ha eltakarodik az országból is, akkor megnyugszom-e. 

Együtt töltött éveink során egyetlen egyszer láttam őt sírni. Moziban voltunk, és arról szólt a film, hogy az apa ezer kilométerekre él gyermekeitől, és azok is egymástól. És hogy mindegyik hazugságban él, és emiatt csak a kötelező hálaadásra mennek haza, egy évben egyszer. A film utolsó jelenete arról szól, hogy az egész család együtt ül az asztalnál szeretetben és már titkok nélkül. Nagyon megindító jelenet volt, ami valahogy tényleg arról szólt, hogy a családdal töltött perceknél nincs értékesebb dolog a világon. Én már majdnem könnyeztem, amikor Christianra néztem, és azt láttam, hogy csordogálnak a könnyei, ő meg úgy tesz, mint ha nem is így lenne. 

Mikor kiértünk a kocsihoz, rákérdeztem, ő felengedett, a szívem majd megszakadt érte, és megtudtam, az bántja, hogy hosszú évek óta távol él a családjától és most esett le neki, hogy ha bármi történik mondjuk az édesanyjával odahaza, akkor nem tud csak úgy hazaugrani egy óra alatt. Leesett neki, hogy nagyon távol van, és hogy lemarad a családja mindennapjairól. 

Hiába voltam itt neki én, és az én családom, és hiába imádták egymást, az azért mégsem ugyanaz. Így megvigasztaltam, hogy az én szüleim is pont úgy szeretik, mint a sajátjai, rólam meg nem is beszélve. Itt végre elmosolyodott, én össze-vissza csókolgattam az arcát, és emlékszem, azt kívántam magamban, bár átvehetném a fájdalmát. 

Aztán az az este már csak róla szólt, én vezettem haza, otthon teát főztem neki, és mindent megtettem azért, hogy jobban érezze magát.

Imádtam őt. A kislábujjától az utolsó hajszáláig ismertem minden porcikáját, és nem érdekelt, mi volt ferde, vagy egyenes, pont úgy szerettem mindenét, ahogy teremtetett. Volt olyan is, hogy szex után vicceskedtünk, és én elkezdtem ásványvízzel locsolni őt előbb az üvegből, majd pedig a számból. Ő meg hirtelen felpattant, kikapta az üveget a kezemből, ivott belőle, majd szétnyitotta a lábaimat, és a vizet a pucér testemre spriccelte. Sírtunk a nevetéstől, és emlékszem, hogy akkor nekem ez természetes volt, és cseppet sem gondoltam arra, hogy belehalnék, ha ezt az embert elveszíteném.

Többek között ezért is vágott úgy arcon a válásom, hogy szinte magamról sem tudtam. Totális kifingás volt. Az álmatlanul átsírt ejszakák csak az alapozást jelentették, és gyakorlatilag minden porcikámmal azt éreztem, hogy az életem semmit sem ér Christian nélkül. Szó szerint a mindenem volt, így amikor elveszítettem, valóban a mindenemet veszítettem el. Na többek között ezért is fogadtam meg, hogy soha többet nem nem hagyom, hogy valaki a mindenem legyen. 

Szóval fingattam, elváltam, aztán meg kikészültem. Christiant úgy szíven ütötte az én frappáns, de aljas fingatásom, hogy azt a mai napig sem tudta még nekem megbocsátani. Bocsánatot kértem már, szóban meg is bocsátott nekem, de bármikor is beszéljünk, a mai napig nincs olyan, hogy ezt ne hozná szóba valamilyen formában. 

És így volt ez ma is. Ráirtam, hogy megkérdezzem, mikor jön Pestre legközelebb, mire mondta, hogy elvileg áprilisban. Majd egyből megkérdezte, hogy de miért. Én meg mondtam neki, hogy mert találkozni akarok vele. Ő meg csak annyit kérdezett, hogy kint, vagy bent? Én meg azt mondtam, hogy a kettő között. 

És itt megindult a lavina, már hahotáztunk is, majd pedig megjegyezte, hogy by the way, feltűnt-e nekem, hogy az utolsó pár látogatásakor nem szexeltünk. Mondtam, hogy igen, kérdeztem, hogy direkt volt-e, majd arcoskodva jelezte, hogy nem, csak nem biztos, hogy jutott volna rám anyag a heréiből. 

Erre én elmondtam neki az antiszexuális fogadalmamat, mire ő hangsúlyosan és nagy betűkkel közölte, hogy ő tudja, hogy neki, meg a farkának még akkor sem tudnék ellenállni, ha már járni sem tudnék. Megkérdeztem, hogy ebben vajk miert ilyen biztos, mire közölte, hogy mert úgy ismer, mint a tenyerét. 

Miközben azon gondolkodtam, hogy na pont ez hiányzik, Christiannak enyhült az arcoskodása, de azért még bedobta, hogy van egy jó ötlete a blogomhoz. Megkérdezte, hogy még mindig benne lennék-e egy hármasban. És hogy emlékszem-e rá, mikor heteken át ezzel fűztem, hogy vegyünk be egy harmadikat egy este erejéig. És hogy a mai napig nem tudja a választ, hogy én akkor ezt komolyan gondoltam-e, vagy csak őt teszteltem.

Én meg megmondom neki, hogy tényleg szerettem volna, de rájöttem, hogy szerelemmel ilyet nem szabad, így ejtettem a témát. Most meg, hogy fogadalmat tettem, sajnos pont nem erre vágyom.

Aztán Christian stílust vált, és megkérdezi tőlem, hogy most mit gondolok róla? Hogy szerintem lenne-e értelme újra megpróbálnunk. És hogy ő bármikor mellettem van, de valamiért nem tudja félretenni azt, amit tettem vele, és így nagyon nehéz újra közelednie felém. De hogy szerintem menne-e. Hogy tudnánk-e újra úgy együtt lenni, mint annak idején. Mire én azt mondom, hogy ha oda a bizalom, akkor tényleg baszhatjuk.

Aztán nosztalgiázni kezdünk a vicces utazásainkról, meg szexeléseinkről, én már sírok a nevetéstől, és minden jel arra utal, hogy a világ másik végén ő is épp ezt teszi. 

Aztán azt mondja, hogy baszódjak meg egyébként nyugodtan. Hogy a faszért kellett ezt csinálnom, és hogy a faszért vagyunk most így, ahogy. Aztán megkérdezi, hogy őszinte vagyok-e vele. Én meg elmesélem neki a sztorit, hogy pont nemrégiben mondtam azt valakinek, hogy meglepő módon Christian az egyetlen férfi az életemben, akivel őszintén tudok beszélni barmiről és bármikor. 

Aztán nem akarja elhinni az antiszexuális fogadalmamat, megkérdezi, hogy még a kis pajtás vibrátoromat sem engedem-e minusz húsz centi közelségbe. Én meg megmondom, hogy nem. Mert most először nem faszhiányom van. Ő meg azt mondja, hogy áprilisban, amikor jön, akkor egyébként nyugodtan megtörhetem a fogadalmam. Meg hogy egyébként nem is kell harmadik, én is tökéletesen elég leszek neki.  Majd hozzáteszi, hogy my sexy lady. 

Belőlem meg majdnem hirtelen kiszalad, hogy bárcsak az lehetnék, de inkább elmesélem neki, hogy mostanában, amikor a négyes-hatoson haladok el a volt lakásunk előtt, milliószor eljátszom a fejemben, hogy mit nem adnék azért, ha most úgy mehetnék haza, mint annak idején. Hogy nem az üres lakás várna, hanem a férjem. És hogy milyen faramuci ez az egész, még ennyi év után is.

Aztán megszakadunk. De nem a nevetéstől. 

Csók,

xLady

kepek: www.socialseduction.com, www.firstworldfacts.com, http://www.empireclaims.co.uk/blog/index.php/desperate-man-pays-360-times-original-loan-tries-suicide-loses-home/

Még mindig Princen morfondírozom, hogy vajon mitől tört le a lelkesedésem, de nem tudom megfejteni, így betudom annyival, hogy faszi agyam van, megvolt, és már annyira nem is érdekes.

Csiklandós jó reggelt Kedveseim! 

Ma reggel arra ébredtem, hogy lefagy az arcom, olyan hideg van, aztán telót bekapcsoltam, és jöttek is szépen, sorban a kis ikonok az állapotsorban. New York örök ámen megsértődött rám, azóta sem válaszoltak, de gondolom, hallgatás-beleegyezés elven approvolták a döntésem.

Aztán olvasom Prince üzenetét, hogy jó reggelt honey, visszapötyögök, hogy neked is babe, majd pörgetni kezdem Indexet, és látom, New York hó alatt. Aztán meg egyből arra gondolok, hogy elvileg én most ott lennék, és érdekes módon egy cseppnyi sajnálkozás sincs bennem, hogy de mégsem.

Miután Prince hazament, teljes lázban vártam az éjjelt, hogy üzenetet írjon, hogy hazaért és minden rendben. Kukorékoltam, és boldogan nyugtáztam éjjel kettőkor, hogy átlépte a határt, és bár a seggét már elülte, egyben van. Visszafogottan cseverésztem, mert nem tudhattam, Prince hogy fogadná az érzelmi áradatomat, így csak kedvesen megjegyeztem, hogy őszintém sajnálom a seggét, de örülök, hogy amúgy minden rendben. 

Aztán Prince azt mondta, hogy legközelebb az autómmal jövök honey, én meg elmosolyodtam, hogy juhéjj, akkor lesz legközelebb. Végül elköszöntünk, és én eltettem magam. 

Másnap, mikor felébredtem, valami olyasmit éreztem, mint mondjuk Csipkerózsika, aki azért ébredt fel, mert túlaludta magát, és nem azért, mert Józsika megcsókólta. Valamelyik másik dimenzióban úszott a fejem, és Prince is csak egy távoli dimenziónak tűnt. Furcsálltam, hogy ez most mi, mert az addigi lelkesedésem hirtelen eltűnt. Egészen előző estéig majd kiugrottam a bugyimból, annyira izgultam, meg akartam Princet. Azt latolgattam, hogy nagyon tetszik, hogy nem hűbele-balázsként ígérgetünk egymásnak, hanem ismerkedünk továbbra is, és mivel a jó szex pipa, ebből akár komolyabb történet is lehet. Tetszett, hogy a maga módján visszafogott, és izgalmas. 

Aztán tessék, felébredek, és hirtelen az egész tovaszállt. Leülök kávézni, meg spanyol házit fordítani, és hirtelen megakadok. Még mindig Princen morfondírozom, hogy vajon mitől tört le a lelkesedésem, de nem tudom megfejteni, így betudom annyival, hogy faszi agyam van, megvolt, és már annyira nem is érdekes.

A spanyollal csak nem bírok, így hirtelen segítséget akarok kérni, és láss csodát. Kire írok rá? Nem Princere. Hanem Christianra. Christian meg azonnal felhív, hogy of course, küldjem át, és segít. Megköszönöm, azt mondja, szívesen, majd spanyolul hozzáteszi, hogy szépség.

Elmerengek azon, hogy vajon miért az exemtől kérek segítséget, és miért nem a frissen megismert, bimbozó románcom másik felétől, Princetől. A választ ugyan nem tudom, de magamat furcsállom.

Aztán meg belátom, hogy Christian olyan szinten az életem része, mint más férfi sosem. Ismeri minden kibaszott rezgésemet, és én is az övét. Nem kell magyarázkodni semmiért, vele már tényleg olyan take it easy minden. Elmondom neki, hogy visszamondtam New Yorkot, pedig ma már ott lennék, és hogy ez szerintem felettébb funny. Mire azt válaszolja, hogy aham, tényleg funny. Oké.

Aztán pittyeg megint a telefonom, Prince az. Elmondom, hogy a spanyollal szenvedek, mire azt mondja, hogy bármi kérdésem van, toljam bátran, segít. Így a következő fennakadásomnál már tőle kérdezem, hogy ezt hogy kell spanyolul mondani, ő meg felhív, és ecsetelni kezdi a különböző ragokat, és opciókat. Leesik az állam, hogy thank you babe, you're awesome, és elkönyvelem, hogy Prince jó gyerek. 

Aztán a nap többi részét pörgetem, és azon filózom, hogy azt hiszem, sokkal jobb egy kevésbé helyes faszinak a nője lenni, mint valami Don Juannak. A Don Juanokkal csak a baj van. Túl szépek, túl nagy a kísértés, arról nem is beszélve, hogy pontosan tudják magukról, hogy átlagon felüli eresztések, és a legtöbbjük pont ezért egy érzelmi analfabéta.

Sokkal jobban kimutatja az érzéseit egy kevésbé jóképű fickó, sokkal jobban udvarol, és talán sokkal figyelmesebb is, mint fizikai kihívásoktól mentes társai. Nem tudom, hogy nálunk, nőknél is így van-e, de szerintem igen. Egy szép külsővel sokkal kevesebb erőfeszítést kell belepakolnia valakinek már az ismerkedésbe is. Whatever. 

Szóval telik a nap, én meg az estémet of course Zsuzsival tengetem, és immár együtt próbáljuk megfejteni, vajon miért nem lehet az egész társkeresősdi sokkal egyszerűbb. Úgy, mint annak idején, amikor megmondták, hogy na az lesz a férjed, te meg bólintottál, hozzámentél, és lélted vele az életed. 

Jut eszembe, ma megyek a nagybátyjámhoz, aki szilveszter napján azért hívott fel, mert szerinte megtalálta számomra az igazit. Egy cigány fiatalember érdeklődik irántam házasodási szándékkal, látatlanul és ismeretlenül. Hömm.

És nálunk ugyebár nincs kamaty házasság előtt, mert az tiszteletlenség, szóval ez jár az eszemben, hogy vajon jobban járnék-e egy olyan faszival, aki egyből nősülne, és nem csak baszna.

Nem tudom. Azt viszont igen, hogy rájöttem, mi a bajom. Azon túl, hogy az antibébi tabletta baszakszik a hormonjaimmal és az idegrendszeremmel, az is a bajom, hogy rájöttem, most először szeretnék valakivel randizgatni, megismerkedni, szerelembe esni, és csak utána kupakolni. 

Hogy ez valaha megtörténik-e, azt nem tudom, de azt hiszem, pont azért van most agyfaszom, mert bánom, hogy a sok valaha is volt kanom olykor-olykor felbukkan, a nagy semmiből hirtelen szerelmet vall, vagy kúrna, én meg csak azt érzem belül, hogy get the fuck off please.

Csók,

xLady

Úgy két hónapja megy a huzavona, rengeteget gondolkodtam azon, hogy elfogadjam-e az állást, mert bár New Yorkot szeretjük, azért az mégsem a szomszédban van. És mert bár rengeteg pénzért kéne dolgoznom, de távol lennék mindenkitől, és mindentől, egy valakit leszámítva. 

Már sokadjára fogalmazódik meg bennem az a gondolat, hogy nekem talán nem jár örökké tartó nagy szerelem. Hogy miért, azt most hosszú lenne fejtegetni, de a helyzet az, hogy miközben epekedve várom Hans holnapi érkezését, cseng az emailem, és megérkezik a New Yorki irodából a második fordulós válasz, amiben azt írják, igen, engem akarnak. 

Szóval most írnom kéne a céges travel agencynek, hogy mikorra kérem a jegyemet, és mivel az új évben már ott kellene kezdenem, azt szeretnék, ha holnap utaznék. Legalábbis Londonba, az európai headquarterbe, hogy személyesen is találkozzak a leendő fönökömmel.

Holnap. Amikor Hans Budapestre érkezik. 

Úgy két hónapja megy a huzavona, rengeteget gondolkodtam azon, hogy elfogadjam-e az állást, mert bár New Yorkot szeretjük, azért az mégsem a szomszédban van. És mert bár rengeteg pénzért kéne dolgoznom, de távol lennék mindenkitől, és mindentől, egy valakit leszámítva. 

Az exem-nagyszerelmem Christiant. 

Mint tudatos, ő is pont New Yorkba költözött a válásunk után. Hogy pont oda akarnak áthelyezni, nem tudom, mennyire írható a véletlen számlájára.

Ha elmegyek, kiszakadok az itteni környezetből, kurva sok pénzt kereshetek, viszont akkor se LIVE fogadóórázni, sem pedig saját vállakozni nem tudok. És most a szerelmi életemről direkt nem is beszélek.

Szóval adott a kérdés, a fejem meg zúg a dilemmától, hogy ilyenkor mit is kell csinálni. 

Őszintén?

Fogalmam sincs. De ha maguknak van ötletük, írják meg nekem please. 

Csók,

xLady